Egy az egy ellen: Jordin Canada és Jrue Holiday

A koronavírus-világjárvány közepén az NBA és a WNBA liga 2020. május 20-án úgy döntött, hogy Floridába költözteti a játékosait, hogy ott kosárlabdázhassanak egy úgynevezett „buborékban” – egy karanténzónában, amely lehetővé tette a meccsek viszonylag biztonságos folytatását a COVID-19 féktelen terjedésétől távol. A játékosok többsége úgy lépett be a buborékba, hogy mindezzel párhuzamosan kiélezett faji zavargások és a társadalmi igazságosságért folytatott feldúlt tüntetések zajlottak az Egyesült Államokban. Massaër Ndiaye író-szerkesztő két Los Angeles-i születésű játékossal beszélgetett, a Milwaukee Bucks csapatának 11 éve profi veteránjával, Jrue Holiday-jel, akit a világ egyik legjobb védőjátékosának tartanak, valamint a Seattle Storm játékosával, Jordin Canadával, aki a WNBA egyik legizgalmasabb új arcaként nemrégiben nyerte második bajnoki gyűrűjét három kemény szezonon belül. A két játékos az előző évi buborékban töltött szürreális évre és a politikai kijózanodásra tekintett vissza, valamint arra, hogyan segített az otthonuktól távol töltött idő abban, hogy tisztábban lássák az őket körülvevő világot.

Jrue: Büszke voltam a városra és az emberekre, akik harcolnak azért, amiben hisznek. Azokra, akik harcolnak a kultúránkért és a fekete identitásért. Személy szerint nem mentem el egyik tüntetésre sem, mert a feleségem terhes volt, és még mindig dúlt a világjárvány, de sokat őrlődtem rajta. El akartam menni, hogy egyrészt képviseljem az érdekeket, másrészt részese lehessek. Megtiszteltetés számomra látni, hogy valaki kiáll valamiért, és erősen képvisel valamit, amiben hisz. Nagyon szerettem volna ott lenni, és velük együtt tüntetni.

Jordin: Én elmentem az egyik hollywoodi tüntetésre. A lehető legrosszabb volt az időzítés, mert éppen felszálló ágban volt a járvány Los Angelesben. Nehéz döntés volt, mert biztonságosan és óvatosan akartam cselekedni, de ugyanakkor én is nagyon büszke voltam mindenkire, aki eljött, és kifejezte támogatását nemcsak a feketék iránt, hanem az egész ország iránt. Kritikus időket élünk, ezért is igazán különleges élmény volt látni, ahogy mindenki összefog, és olyasvalamiért tüntet, a fekete életekért, ami rendkívül fontos emberi jogi kérdés. Nagyon sokan kijöttek, hogy változást követeljenek. Örülök, hogy megtapasztalhattam az első tüntetésemet. Különleges élmény volt.

Jrue: Nekem voltak kételyeim afelől, hogy működni fog-e. Annyi jóslatot hallani, hogy valami meg fog történni, aztán nem lesz belőle semmi. Úgyhogy hatalmas teljesítmény, hogy meg tudták valósítani, hogy a buborékban éljünk, teljesen lezárva. Biztonságban éreztem magam ott. Minden nap teszteltek bennünket, és voltak különböző tevékenységek. De többnyire egy olyan élmény volt, amin csak keresztül kellett mennünk, bízva abban, hogy működni fog. Néha nehéz, amikor nem nálunk van az irányítás, és másokra kell bízni magunkat. A saját élményem az, hogy az NBA remek munkát végzett.

Jordin: Sok aggodalmunk volt a biztonsági kérdésekkel, a protokollal és az előírásokkal kapcsolatban, és nem tudtuk hogyan fog működni, vagy hogy egyáltalán mire számíthatunk.

Jrue: Amikor megérkeztünk – és én már 11 éve játszom a ligában, vagyis 11 év alatt megtapasztaltam a szabadságot –, fura érzés volt, hogy két hónapra bemegyünk ebbe a buborékba, és korlátozva leszünk. Ugyanakkor volt egy végcél, amelyet mindannyian el akartunk érni. Nem akartuk ezt kockáztatni, ezért hozzászoktunk a szabályrendszerhez és a fegyelemhez. Először azt gondoltam, hogy szörnyű lesz, de végülis nem volt olyan rossz.

Jordin: Csak meg kellett szokni, mint amikor a tengerentúlra utazunk, és el vagyunk szigetelve az első pár hétben. Mindenkinek a saját szobájában kellett maradnia, nem vegyülhettünk a csapattársainkkal, kivéve az edzéseket és a csapatmegbeszéléseket. Nem lóghattunk együtt a többi csapattal sem. Aztán ahogy változni kezdtek a dolgok, egyre jobb lett. Előbb-utóbb kicsit lazultak a szabályok, és már találkozhattunk a csapattársainkkal és a többi csapattal is.

Az időnk javarészét a szobánkban töltöttük, és valahogy próbáltuk lefoglalni magunkat. Ahogy te is mondtad, arra képeztek ki bennünket, hogy kibírjuk az ilyen helyzeteket. De mindenképpen nehéz volt, és sokszor mentálisan fárasztó, hogy egyedül van az ember egy buborékban, senki sem látogatja meg vagy veszi körül. Mentálisan felkészített arra, hogy erősebb legyek, hogy fenntartsam a koncentrációt és azt a mentalitást, hogy azért vagyok ott, hogy kosarazzak. Csak a kosárlabda volt és semmi más. Azt leszámítva, hogy végig Netflixeztem és filmeket néztem, mert semmi mást nem tudtam csinálni.

Jrue: A játék kalibere megvolt. Azt gondolom, hogy mindegyik csapat tudta, hogy okkal van ott: hogy nyerjenek. A különbség csak az, hogy amikor hazai pályán játszunk, akkor a hazai közönség általában segít, ha egy kis löketre van szükség, illetve hoznak egy bizonyos energiát, amiből az ellenfél csapata érzi a hangoskodást, a fenyegetést, bármi is legyen ez. Ezzel ellentétben itt csend volt a teremben. Emlékszem, hogy az első meccsen a Jazz ellen játszottunk, és volt, hogy 20 ponttal is vezettünk, aztán a meccs végére, amikor már csak 2 perc volt hátra, mindössze két pont volt a különbség, de ez nem volt érezhető, mert egyértelmű volt a tömeg hiánya, és így nem változott meg a hangulat. Ez volt az egyetlen dolog, amihez igazán hozzá kellett szoknom. Amikor emberek előtt játszunk, még akkor is, ha az ellenfél arénájában, a mi csapatunk van a világ ellen, de itt ez az érzés nem volt meg. Az elején kicsit zavaró volt számomra, hogy nincsenek nézők.

Jordin: Egyetértek. Más volt így, hogy nem volt ott a közönség. Teljes csend volt. Az első meccsünket a New York ellen játszottuk, és emlékszem arra a pillanatra, amikor valaki büntetőt dobott, és közben síri csend volt. Hozzá voltunk szokva a tömeg energiájához, és most az izgalomnak a csapattól kellett jönnie. Minden egyes meccs alatt nekünk kellett produkálnunk a kellő energiát, és nem máshonnan kaptuk. A verseny szintje is nagyon magas volt, mert senkinek nem volt ott a hazai pálya előnye. Mindenki úgy tudott kimenni a pályára, hogy teljesen lazán játszott, mint egy nyitott tornateremben. Ez nagyon izgalmas volt, és megnyitotta a versenyt. Váratlan győzelmek és vereségek születtek a hazai szurkolók hiánya miatt. Ez nagyon izgalmas volt.

Jordin: Mielőtt még eldőlt volna, hogy végül lesz szezon, tudtuk, hogy elsősorban el kell köteleznünk magunkat a „Say Her Name” kampány mellett. Ami pedig a térdelést illeti, ezt minden csapat maga döntötte el. Mi [a Seattle Storm] nem akartunk kint lenni a pályán a nemzeti himnusz alatt. Ezért valahányszor megszólalt, visszasétáltunk az öltözőbe, majd közvetlenül feldobás előtt ismét kijöttünk. Az egész szezon alatt beszélgetések folytak arról, hogy hogyan használhatnánk legjobban a hangunkat arra, hogy szavazásra ösztönözzük az embereket. Arra is fel akartuk hívni az emberek figyelmét, hogy mi folyik az országban, miközben egy fekete nőért küzdünk, aki rendőri brutalitás áldozata lett.

Jrue: Fontos, hogy beszélgetések legyenek ezekről a csapatok és a játékosok között. Mi azért térdeltünk le, mert úgy éreztük, hogy ez az egység jele. Mindkét csapat így döntött. Azt szerettük volna, ha minden, amit csinálunk egységes, ezért azokat a srácokat is elfogadtuk, akik úgy érezték, hogy nem akarnak térdelni, és ezért inkább állva maradtak. Nem voltunk rájuk dühösek. A lényeg az egység volt, és egy ilyen helyzetben én végül azért mentem vissza játszani, mert úgy éreztem, hogy ez nagyobb a kosárlabdánál. Azokról szólt, akik mások keze által vesztették életüket, és mi mindezt végignéztük. A képviseletről szólt, és arról, hogy folytatódjon ez a beszélgetés, és tudassuk az emberekkel, hogy a kultúránk sokat tesz a világért, és ez továbbra is így lesz.

Jrue: Őszintén szólva azt tanultam tőlük, hogy legyek kemény. Amiről te is beszéltél az előbb, hogy a buborékban teljesen mások voltak a körülmények. Különösen anyukámtól mindig is ezt tanultam, aki az első női liga tagja volt, amely később megszűnt. Ekkor döntenie kellett, hogy elmegy-e a tengerentúlra, vagy tanári állást vállal, és ő végül az utóbbi mellett döntött. Nagy döntéseket kellett hoznia, és küzdenie kellett dolgokért. Ugyanez igaz a feleségemre is. A fociban nem fizetik meg a nőket úgy, mint ahogy a férfiakat.

Ráadásul a feleségem szinte soha nem is veszít. Kivéve 2011-ben, amikor második helyezést értek el a világkupán. Két olimpiai aranyérme van, és egy világkupa aranya 2015-ből. Minden idők egyik legnagyobb játékosa. Ezért fájdalmas, hogy a nők nem kapják meg azt az elismerést, amit megérdemelnek. És most még csak az én családomról van szó; ott van még a húgom is, aki veled játszott. Ha bárki azt mondja, hogy más a tehetség vagy a készség szintje, akkor abból tudni lehet, hogy nem igazán nézi a női meccseket. Először is a nők sokkal keményebben játszanak, mint a férfiak, a készségek pedig elsőrangúak. Ti, lányok sokkal keményebben edzetek, mint a férfiak többsége, és egy szavatok sincs, közben pedig keményen játszotok. Ezt onnan veszem, hogy láttam a feleségemet játszani, és megtanultam anyukámtól, hogy milyen kemények és szívósak tudnak lenni a lányok. Mert mindig is küzdeniük és bizonyítaniuk kellett.

Jordin: Én nem voltam eddig sem politikailag aktív, sem társadalmilag felvilágosult. Nem sok témáról beszéltem, ami éppen zajlott. Ezután az év után azonban úgy érzem, hogy felelősségem tenni valamit az ügyekért, és nem szabad hátradőlve csendben maradnom.

Jrue: Már többször elmondtam ezt, de az a helyzet, hogy hozzászokunk a diszkriminációhoz, és úgy érezzük, hogy ha beszélünk róla valakinek, akkor esetleg azt gondolják, hogy farkast kiáltunk, vagy hogy a helyzet nem is annyira komoly. Feketének lenni bármilyen helyzetben félelmetes lehet. Ha rendőrökkel kell beszélni, ha besétálunk egy boltba, bármi. Kialakítunk egyfajta páncélt. De ezen a ponton én is úgy érzem, hogy felelősségem felszólalni. És ha korábban nem is volt komfortos, most már az kell, hogy legyen, mert ez már nem csak rólam szól, hanem sok-sok emberről. Azokért csinálom, akik előttem jártak. A négyéves lányomért és a nemrég született fiamért csinálom. Rengeteg emberről szól.

Jrue: Őszintén szólva törtem a fejem azon, hogy egyáltalán bemenjek-e a buborékba. Mindennel együtt, ami társadalmilag zajlott, és szinte összedőlt a világ, úgy éreztem, hogy nem teszek eleget. Nem tudtam, hogy mit csináljak, hogyan segítsek. Tudom, hogy a tüntetés segít, de ennél többet akartam tenni. Egyik nap az ágyban ültünk a feleségemmel, és ezen morfondíroztunk. Végiggondoltam mindazt, amit tehetnénk, és a feleségem azt javasolta, hogy adományozzuk a fizetésem hátralevő részét a kultúránknak és a közösségünknek. Ahogy ezt kimondta, felvillant valami a fejemben, és úgy éreztem, hogy egy kő esik le a szívemről. Ez volt a tökéletes ötlet, mert már sokat beszéltünk arról, hogy a gazdasági szempontok hatalmas szerepet játszanak a feketék és a fehérek, a szegények és a gazdagok közti különbségben. Isten megáldott azzal, hogy ilyen hosszú ideig kosárlabdázhatok, és közben elég sok pénzt kerestem. A pénzt nem vihetem magammal a sírba, viszont vannak emberek, akiken segíthetek vele. Úgy érzem, hogy pénzügyileg tudok róluk gondoskodni. Ha ezt előtte nem döntöttem volna el, akkor nem mentem volna be a buborékba.

Jrue: Úgy éreztem, hogy jó okom kell, hogy legyen arra, hogy otthagyom az öthónapos terhes feleségem, és bemegyek a buborékba három hónapra. Úgy éreztem, mintha otthagynám őket egy szigeten. Dőlt össze a világ körülöttünk, és szükségem volt valamire, ami motivál, és egyben segít az embereken, a mieinken, akiknek nagy szüksége van segítségre ebben az időszakban.

Jrue: Néha csak arról van szó, hogy megosszuk a tapasztalatainkat másokkal, és megértsük az élményeiket. Már ez is nagy dolog. Azt gondolom, hogy ebben a közösségi média nagy szerepet játszik manapság. Legyen szó a társadalmi igazságtalanságról vagy a mentális egészségről, néha nem tudhatják az emberek, hogy egy NBA- vagy WNBA-játékos min megy keresztül, mert annyira el vagyunk szigetelve a szezon miatt. De közben mi is emberek vagyunk, mint mindenki más. Nekünk is vannak küzdelmeink. Úgy érzem, hogy közelebb hoz minket egymáshoz, ha felszólalunk, sikerül elérni másokat, és rájönnek, hogy azonosak a problémáink.

Jordin: Én azt látom, hogy az én generációm nagyon is tisztában van azzal, hogy mi történik, fel akar szólalni a társadalmi igazságosság mellett, és felismeri, hogy sportolóként én is ugyanazokon a problémákon megyek keresztül. Én is ember vagyok. Nekem is vannak érzéseim, én is sok mindenen keresztülmegyek, és csodálatos érzés látni, hogy az emberek mögöttünk és a többi sportoló mögött állnak. Mert ez nemcsak rólunk szól, hanem a jövőről. Mindent meg kell tennünk, amit csak tudunk annak érdekében, hogy biztosítsuk, hogy a jövő sokkal jobb hely legyen a feketék számára.

Jrue: Tudom, hogy az NBA és a WNBA nagyobb beleszólást engedett a játékosoknak abba, hogy milyen üzenetet közvetítsen a liga. Szeretném, ha ez például folytatódna. Azt gondolom, hogy ezen a téren továbbra is úttörők leszünk. Tudom, hogy a liga egyre több játékosa gondolkozik így, és szerintem szép gesztus a ligától, hogy támogat bennünket, amikor felszólalunk.

Jordin: Szerintem csak az kell, hogy továbbra is használjuk a hangunkat, és keressük a módját annak, hogy erőforrásokkal segítsük azokat, akik hiányt szenvednek valamiből. Olyasvalamiért küzdünk, ami nagyobb nálunk, és szükségünk van ehhez a liga támogatására.